Bicikli és sín

Talán 14 éves lehettem. Apámmal mentünk biciklizni. Apám ilyenkor mindig nagyon ideges volt, és tombolt. Mindenért megorrolt. Szovjet, nagyon béna biciklim volt, ami hamar tönkrement. Szintén szovjet pumpa volt hozzá, amivel nem volt elég erőm fújni. Ekkor apám azt mondta, hogy gyenge vagyok.

- 14 éves vagy. A legszebb kor - próbálkozott. Nem érdekelt.

De én imádtam bicajozni, ahogy manapság is. Napi több órát, mindenfelé, ha éppen nem a barátaimmal lógtam valamerre, vagy nem mentünk a kisebbik öcsémért óvodába.

Apám használtan vett magának egy acélbiciklit, és azzal ment előttem. Nagyon régi volt, kopott és recsegős.

Egy lejtőn mentünk lefelé, rázós macskaköveken. Előttünk kanyarodó villamos sínek. Fényesek, a fekete makadámok között.

Nyár volt, apám fehér ingben.

- Vigyázz, sín! - üvöltött apám. Fel akarta hívni a figyelmemet, hogy a biciklivel a sínben hatalmasat lehet esni.

- Oké! - kiabáltam neki.

Apám kerekét bekapta a sín, és óriásit esett. A feje hatalmasat csattant a köveken. A bicaj zörögve eldőlt.

A szomszéd kertesházakból emberek szaladtak ki az utcára, de én hamarabb odaértem apámhoz.

Némán felsegítettem. Apám óbégatott, kéromkodott, és a szemét fogta. A bal szemét és a szemöldökcsontját verte be iszonyatosan.

Valahogy felállítottam a cangáját, és az enyémet is, amit előtte a gödörbe dobtam. Nem tudtam, hogy támogassam őt, vagy a bicajokat toljam.

Jöttek az emberek. Cigányok.

- Hát, öcsém ilyen nagy esést még az életben nem láttam, haljak meg!

- A sinekkel vigyázni kell!

- Gyere be, igyál egy kis vizet!

Apám valahogy kezdett megához térni a csapásból, a sorscsapásból. vagy nem is tudom, a sokkból. Végigmehetett a fejében, hogy másnap munkába kell mennie, és mit fog mondani. Akkoriban nagyon magas rangú és beosztású rendőr volt.

- Hát, éppen azt mondtam, hogy... - nyögdécselt. A romák leültették, adtak neki vizet, és beszélgettek, kérdezgettek, hogy apám mit csinál. Nem válaszoltunk, csak megköszöntük, és eloldalogtunk.

- Szerintem egy ideig ne ülj biciklire! - ordította az egyik utánunk, - Biztos agyrázkódásod van, elszédülsz, és megint ott a baj!

Apámon úgy éreztem, hogy inkább menekült a kínos helyzetből. A kormánya elgörbült, és csak a domb tetején állítottam vissza. Csendben felültünk a biciklikre.

- Apu, biztos tudsz jönni? Mehetünk gyalog is - ekkor a szeme már kezdett bedagadni, sőt pirossá válni.

- Én élni nem akarok, érted? Meg akarok dögleni. Az lenne most a legjobb! - mondta halkan, és lassan elindultunk.

Amire hazaértünk, szinte eldeformálódott feje. Leraktam a bicajokat a pincébe, és mentem én is fel. Anyám nem győzte szidni apámat, hogy hogy lehetett ekkora hülye, de azért próbálta ellátni a sebét.

Apámnak volt egy aranyozott keretű napszemüvege, azt vette fel másnap, amikor ment dolgozni a rendőrparancsnokságra. Úgy nézett ki, mint akinek egy hatalmasat behúztak. A villamosig elkísértem, de aztán mennem kellett a gimnáziumba.

Évekkel a később a börtönben rettenetesen összevertek egy rabot, egy cigányembert, mert rálépett az egyik őr lábára. Az ő fejéről apám feje jutott eszembe. Pszichológusi meghallgatást kért a fazon, és én mentem hozzá.

- Nem a fájdalom a rossz, pszichológus úr, hanem a megalázás - mondta bánatosan, és én akkor is apámra gondoltam.