A tetű

Kis elsős koromban az iskolában tetvesség kezdődött. Az osztályomban ketten lettünk tetvesek, egy olyan lány, aki roma volt, és állítólag örökbe fogadták, és én.

A lányról mindenfélét pletykáltak. Hogy az igazi szülei néha felbukkannak, és hogy micsoda alakok. A kislány csak egy szép, lófarokba kötött hajú angyalka volt, ahogy emlékszem rá. A hajgumija csatja katicabogár alakú volt. Nem volt vele semmi bajom, viszont annyira sokat beszéltek róla, hogy egy kicsit féltem tőle, és a szüleitől is. Az iskolaköpenye fölött teljesen makulátlan, horgolt kardigánt hordott, vakítóan fehér, tiszta volt.

Én voltam a másik tetves.

Apám jött értem az iskolába.

A gyerekek körbeálltak, és apám belenyúlt a hajamba, keresett egy serkét, kivette, és megmutatta a többieknek.

- Nézzétek, az FG tetves, és ilyen egy tetű!

A gyerekek elképedtek, és félve húzódtak arrébb, én meg elsúllyedtem a szégyenemben.

Huszonéves koromban jött elő belőlem az a történet, amikor az a barátnőmnek meséltem apámról. Már akkor sem voltam benne biztos, hogy valóban megtörtént, de abban sem, hogy nem.

Az viszont teljesen biztos, hogy tetves voltam, és az a másik lány is az volt. Otthon beszélgettünk.

- Pont az a kislány, aki a másik tetves, ez nekünk nem jön ki jól - vélkedett anyám.

- Mit gondolhatnak rólunk - folytatta.

Azt képzeltem hatévesen, hogy undorodni fognak tőlem az osztálytársaim, de ha jól emlékszem, egyáltalán nem történt semmi.

Ha kitaláltam is az egészet, nem tudom, hogy miért kellett kitalálnom.

- Az apukád nagyon kedves, és nem is gondolnám, hogy ilyeneket csinált veled - mondta a barátnőm.

- Nem tudom én sem.

Arra gondoltam, hogy igen, apám nagyon jól tudja mutatni a kedvességet, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy valóban kedves is. De azt is tudtam, hogy valahogy meg kellett volna szabadulnom a nyomás alól, önálló útra térni, és elfelejteni az egészet.