Az ostya

Az ostya leesett a földre,

felvették,és szentelt vízbe rakták,

az ostya egyes részei vérezni kezdtek,

a tudósok szerint szívszövetté váltak,

éppen haldokló izomrosttá.

Segíts, Uram, megtudni, hogy igaz-e ez.

Ha igaz, akkor valóban az Úr szívét ettem,

amiről azt gondolom, hogy nem voltam rá méltó,

és a kannibalizmust elítélem, sőt az egyik legrútabb dolognak tartom.

A kannibalizmus ugyanakkor néha elfogadható.

A kannibál sorozatgyilkos halálát sem akarom.

Rémálmom az, hogy a gyermekeim húsát eszi meg valaki,

azoknak a halálát én is akarnám, és lehet, hogy elő is tudnám idézni.

Nem tehetnék mást, különben elsorvadnék a bánatban.

Ha nem igaz, akkor mélyen csalatkozom az egyházban.

De akkor a kultúránk csírája botránkoztat meg engem.

Hazugságra épülne minden? Minden egyes templom?

A templomok erős bástyák a szövedékben, kiindulási pontok, amelyeket folyton leporolnak, és általában nem hagynak leromlani.

És akkor még manipulálni is kell az embereket?

Megőrjíteni őket, hogy higgyenek? Ez embertelen.

Vagy éppen ez az emberi?