Rendőr bácsi

Régen, amikor a kisdobosokat avatták, meghívtak egy rendőrt, aki köszöntötte a gyerekeket. A legtöbb iskolában ez a rendőr, az egyik hatéves kisdiák apukja volt, aki büszkén ment be, hogy beszéljen a gyerekeknek. Legaálábbis ezt gondoltuk, ez volt a fáma.

Amikor másodikos voltam, a nagyobbik öcsém elsős lett, és mivel kiválóan szavalt, őt jelölték ki, hogy adjon virágot a rendős bácsinak. Az a család, akinek a sarja beszélt, szintén büszke volt, és meg is vették a szép prros kardvirágot, celofánba csomagolták, és a poronty átadta a díszegyenruhát viselő redőrnek az iskola ajándékát.

Úgy történt, hogy apámat felkérték, hogy legyen a rendőrbácsi. Nem örült neki. Anyám sem, mert meg kellett igazítani apám egyenruháját, ki kellett vasalni az ingjét, apámnak pedig gondosabban ki kellett boxolnia a cipőjét. Ráadásul a munkahelyéről is el kellett kéredzkednie, ahol nyilván nem voltak boldogak.

Nem sokkal később megjött a hír, hogy éppen az öcsém nyerte el a megbízatást, és ő fog szavalni a rendőrbácsinak. Nekünk kellett saját pénzből megvenni a drága virágot, anyám szenvedett az öcsémmel, akivel meg kellett tanultatni a lelkes tanítók által írt szöveget, közben apámmal is vívnia kellett, hogy menjen el fodrászhoz is.

Mi vettük a virágot saját magunknak.

Az öcsém is szenvedett, de valahogy mégis büszke volt az apámra. Kisapunak szólította. Apám valóban alacsonyabb növésű volt, tömpe üjjai voltak, de izmos is volt. Szemüveget hordott, ami sokak szerint női volt, ellipszis alakú, ezüstözött keretes lencsékkel. Apám bajszot viselt, nekem soha nem tetszett. Amikor ölelgetett, mindig szúrt.

Eljött a nap. Sorakoztunk a tornateremben, ahol a hőség miatt a parketták réseiből áramlott az orrfacsaró edzés-szag. Nem érdekelt minket a dolog. Utáltuk az ünneplő ruhát, amire nagyon kellett vigyázni. Akinek előtte tornaórája volt, izzadtan kellett felvennie. Pár tehetősebb gyereknek műanyag sípja és alumínium csatos öve is volt.

Apám megérkezett, és vigyázzba kellett állni. Az öcsém kiment, és köszöntötte, átadta neki a zörgő virágot. Apám félretette, és a mikrofonhoz lépett, és csodálatos beszédet mondott. Összefüggően, okosan, papír nélkül beszélt. A tanítónénik meg is jegyezték, hogy nem olvasta, és hogy milyen ügyes apukánk van. Az öcsémet is dícsérgették.

Évekkel később a tiszti iskolában ugyanígy vigyázzba kellett vágnom magam az apám előtt, amikor bejött a szobánkba szemlézni. Rettenetesen utáltam, szégyelltem, de mindezt nem mutathattam ki. A társaim nem gúnyolódtak velem. Azt mondták, hogy eddig az apám volt a legjobb fej a tisztek között. Néhány társamon éreztem a megvetést. Nyilván arra gondoltak, hogy ők nagyon sokat tanultak, küzdöttek, hogy ide kerüljenek, és meg egy csókos vagyok.

Amikor volt ez az egész, arra gondoltam, hogy valahol messze, nem itt, ebben a pokolban, biztosan vannak tudósok, akik felfedeznek valamilyen titkos dolgot, és egy ablak nyílik a jövőbe az agymunkájuk által. Ilyen ember szerettem volna lenni.