Koki

A kisebbik öcsém talán három éves volt, a nagyobbik 11, és talán 12. A Nápligetbe mentünk fényképeket készíteni a nagybátyámmal és apámmal. A ruháinkat külön erre az alkalomra az anyai nagyanyám varrta. Az esemény után pedig elmentünk a másik nagymamámhoz, aki a közlben lakott.

Akkoriban még a Népliget teljesen békés hely volt, nem volt lepusztult, és nem voltak csövesek és drogosok, prostik. 1985 volt. Apám 37 éves lehetett.

Ha én most, 53 évesen, visszagondolok, azt kell mondjam, hogy apám teljesen éretlen volt még, hihetetlenül fiatalon három gyereke is volt már, és közülük kettő már nagy.

A kisebbik öcsémet imádtuk a nagyobbik öcsémmel. Állandóan gyömöszöltük, mint egy játékmackót. A szüleink mondták is, hogy legyünk szelídebbek vele.

A parkban lőtt utolsó fénylépek egy kis medence vagy szökőkút mellett készültek.

A nagybátyám azt mondta, hogy guggoljunk le a medence szélére, és nézzünk a kamerába.

Az én kezemben, egy hosszú fűzfavessző volt, amit ide-oda mozgattam a vízben. A kisebbik öcsém is kért egy ilyet.

Miközben guggoltunk, a fűzfavessző párszor hozzáért a nagyobbik öcsémhez, aki nemtetszését fejezte ki többször is.

Észre sem vettem, mert a kisebbik öcsémmel foglalkoztam, meg azzal, hogy a kamerába nézzek.

A kisebbik öcsém is paskolta a vizet a vesszővel. Piszkálta az ott úszó leveleket, bogarakat, és nevetgélt.

Tűzött a nap, rendkívül meleg volt. Utáltam az egész helyzetet, mert nem szerettem szép ruhában lenni. Nem is volt annyira kényelmetlen, de az anyám ezerszer elmondta, hogy nagyon vigyázzunk a fehér nadrágunkra, nehogy füves legyen.

Apám mormogott valamit, mögém jött, én persze nem láttam őt, és egy hatalmas kokit adott a fejemre.

Rettenesen fájt. Le is van fényképezve, ahogy éppen üt, de még nem ér a fejemhez. Összeszorítja a száját, és az ökle éppen lendül. A szemén látszik, hogy céloz.

Miért tudom ezt? Azért, mert aztán elő lettek hívva a fényképek, és rengetegszer megnéztem őket.

Kezdetben csak a fájdalmat éreztem, amely teljesen elárasztott, élesen és szaggatóan. Szinte hallottam a koponyacsontom roppanását. Szinte biztos, hogy apámnak is fájhatott utána az ujja bütyke.

Aztán arra koncentráltam, hogy ne sírjak. Egy ideig ment is.

Nem tudtam megszólalni a szégyentől és az értetlenségtől. Miért kaptam ekkora büntetést? Miért nem lehetett szólni előbb? Miért üt az apám a nagybátyám előtt? Miért üt az apám a testvéreim előtt? Miért a parkban?

Görcsösen próbáltam tartani a könnyeimet, de mélyen megszégyenültem, mert kicsordultak. Apám mormogott valami olyasmit, hogy, na, most megkaptad, megérdemelted. A mai napig fáj, hogy nem értem az egészet. Párszor hozzáértem a testvéremhez a fűzfavesszővel, és ekkora ütést kaptam

Matt. Nem tudtam sokáig megszólalni, és ez a fényképeken is látszik. A nagyobbik öcsémen is látszik, hogy nem ért valamit. Gyalog mentünk a nagymamám kis lakásába, és én a bő húsz perces úton csak nyeltem a könnyeimet. Aztán megéreztünk, és az anyám észre is vette, hogy valami bajom van, és meg is kérdezte apámat.

- FG-vel mi van? Mi történt?

- Rossz volt, piszkálta az öccsét.

- És?

Apám nem válaszolt, és én sem mondtam semmit. Talán anyám látta, hogy valami nem stimmel.

A nagybátyám még ezek után készített pár fényképet anyámról, a kisebbik öcsémről. Nagyon jó képek lettek. Én csak ettem a nagymamám rendkívül finom csokis piskótáját, amit éppen akkor vett ki a hűtőből, és minden ételek között a kedvencem volt, de nem tudtam élvezni. Nem értettem az egészet, szégyelltem magam, és nem tudtam felfogni, hogy hogy lehet az élet ilyen igazságtalan, és miért nem beszéljük meg, hogy mi történt.

A mai napig nem értem, hogy tehetett úgy mindenki, mintha semmi nem történt volna.

Pár évvel később az általános iskola végén, nyolcadikos koromban, az osztályfőnök egyszer elkapta az egyik nagyon rossz gyereket, és adott neki vagy tíz kokit. A gyerek lopott egy közértből. Sok cigarettát, és azt odaadta ajándékba az osztályfőnöknek, hogy kiengesztelje. A lopásban é sás csínytevésekben még páran közreműködtek, és azok is kaptak egy-egy kokit. Amikor az osztályfőnök hozzám érkezett, nekem nem adott kokit.

Azon gondolkodom, hogy talán azért nem, mert látta a szememben a rettenetet.

A kokisorozat egyikét sam adta az osztályfőnök a tiszta erejéből, pedig az a fiú nagyon kitolt vele. Ezek kis kokik voltak.

Apám! Miért? A fiad voltam, nem a tanítványod!