Bűvös műszer

Apám 31 éves volt, fiatal rendőrtiszt. Reggel ő vitt minket az óvodába. Az öcsémat az oviba, engem az iskolába. Még soha nem késtem el, és féltem, hogy mi lesz, mert apám nagyon dühös volt, és nem tudtunk elindulni. Apám rendőrruhában volt, 1979-ben. Hosszú fakabát, tányérsapka. Rajtam egy kis zöld széldzseki volt. Nagyon féltem apámtól és attól is, hogy el fogunk késni. Apám fenyegetően jött felém, és azt sziszegte, hogy "széttéplek!". Nem volt benne semmi vicces, mégis nevetségesnek tartottam. Hátráltam, és beleestem a nagyszobai ajtó alsó ablakába. Kitört az üveg, és a szilánkokon landoltam. Rájuk is tenyereltem, de nem sérültem meg. Apám rémülten felkapott, és rohantunk az iskolába, ahonnan valóban elkéstünk. Most is emlékszem, hogy apám nem lökött meg, hanem szinte taszított a gyűlöletével. Anyám este kérdezte, hogy mi történt, és elmondtam neki, hogy apám nem lökött meg, de annyira faggatott, hogy már nem voltam biztos benne, hogy csak apámat nem mertem még jobban bemár...

tulajdonképpen a Motörhead zenekar Warpig-jére hasonlított, mármint a feje. A fogai nem hegyesek voltak, hanem inkább márványtömbökre emlékeztettek, mint a Metallica logo a Master of Puppets-en. Persze kopottabb volt, és bádogból szegecselték, a szeme ízott. Rongyos köpenyt viselt, a mellkasából egy hosszú méregmirigy lógott ki, amiből folyt valami. Kamasz voltam (kb. 14 éves), amikor először rajzoltam le. Egy pszichológus biztosan azt mondaná, hogy egy pénisz volt, de talán nem. Az egyik karja, emberi karra emlékeztetett. Szőrös izmain egy tetotálás is éktelenkedett, valami ilyesmi: H33, nem tudom, hogy ez mit jelenthetett. Ha a H33 jelet kilencven fokkal balra fordítjuk, olyan ábrát kapunk, mint egy növény, aminek lefelé kunkorodó ágai vannak. Ezen a karján egy csuklószorítót is viselt, és a keze csontváz volt. A másik karján csopán három ujj volt, vékony és satnya, karmokban végződött. A karmokból mérget tudott kibocsátani. A karom rendkívül éles volt, és azzal vágta fel Kisimi fülé...

akkor kaptam, amikor egyéves lettem, az öcsém születésnapjára, mindig vele aludtam, minden nap, és nagyon szerettem, a szüleim és a nagyszüleim is tudták, hogy elválaszthatatlan vagyok Kisimitől. Először Puhakutyának hívtam, mert olyan kellemes volt hozzábújni, mindig nyálszaga volt, és nekem annál jobban tetszett. Éjjelente magamhoz szorítottam, a vállam alá tettem, és szinte csak így tudtam elaludni. Más óvodás koromban meséket találtam ki róla, és nyolcéves koromban könyvet keztem róla írni, rengeteg rajzzal. Ez volt a híres Halálnapló. Amikor 16-17 évesen elővettük, hatalmasakat nevettünk azon, hogy milyen badarságot hortam össze 8-9 évesen, amikor a kisebbik öcsém született. Minden unokaöcsém Kisimi-mániás lett. Amikor 12 éves lettem, apám adott nekem egy tőrt, és azt mondta, hogy már nagy vagyok, szinte férfi, és megbízik bennem, hogy tudom használni azt a tőrt. Ugyanazon a napon az anyám beszélni kezdett velem. Azt mondta ő is, hogy már nagy vagyok, és meg kell szabadulnom Kisim...

öltem meg azt a papagájt, egy nagyon szép lánytól kaptam, a madár öreg volt, és valahogy nem tudtam nemet mondani, befogadtam, csak azért, hogy jó fényben tüntessem fel magam a lány előtt, a kalitkát is odaadta, és az én zöld madaram is oda költözött mellé, az én madaram nagyon sokat repült, sőt szinte mindig szabadon volt a szobámban, és lány kék madara pedig alig tudott repülni, átjöttek a haverjaim, 12-13 évesek voltunk, vagy öten, a madarak repkedtek, és a kék madár sokszor lezuhant, vadul csivitelt, és szenvedett, mert többször az ágy alá menekült, ahol rettegett, amikor kiszedtem, vérezni is kezdett a csőre, az egyik haverom azt mondta, hogy ez az állat csak szenved, egy másik haverom padig azt javasolta, hogy menjek le, és dobjak rá egy követ, a többiek helyeseltek, én nem gondolkodtam, lementem a madárral, és rádobtam egy egy követ, nem halt meg, még egyszer rá kellett dobnom, a többiek néztek az ablakból, sőt az alsó szomszéd gyerek is figyelte, hogy mi történik, az alsó szoms...

hogy miért vertük szét azt a buszt. 5-6 gyerek volt, mind fiúk. 10 év alattiak, téglékkal dobáltuk, és csodálkoztunk, hogy nem török be az ablaka, és akkor én fogtam egy ácskapocst, belevágtam, pókhálóra tört az üveg, és záporoztak ki a szilánkok, a nyakunkba is. Én voltam a legaktívabb romoló, mert megtaláltam a megfelelő eszközt, és bátorságom is volt hozzá. De azt is éreztem, hogy mindannyian tudtuk, hogy rosszat csinálunk, és úgy teszünk, mintha csak éppenhogy hozzáérnénk a buszhoz, mert tartottunk attól, hogy arra jön egy felnőtt, nem felügyelt minket senki, a szüleinknek nem meséltük róla, és mégis: élvezetes volt a romolás, legalábbis nekem az. És később, fel is gyújtottuk a buszt, az szivacs ülések hatalmas lángokkal égtek, megijedtünk, és száraz falapokkal kezdtük csapkodni, de nem aludt el, hanem az izzó cseppek eltaláltak minket, és mi magunk is megégtünk, azóta tudom, hogy hogyan ég a szivacs, és hogy mennyire veszélyes, gonoszul sisteregtek ezek a repülő bogyók, és a börün...

Az ostya leesett a földre, felvették,és szentelt vízbe rakták, az ostya egyes részei vérezni kezdtek, a tudósok szerint szívszövetté váltak, éppen haldokló izomrosttá. Segíts, Uram, megtudni, hogy igaz-e ez. Ha igaz, akkor valóban az Úr szívét ettem, amiről azt gondolom, hogy nem voltam rá méltó, és a kannibalizmust elítélem, sőt az egyik legrútabb dolognak tartom. A kannibalizmus ugyanakkor néha elfogadható. A kannibál sorozatgyilkos halálát sem akarom. Rémálmom az, hogy a gyermekeim húsát eszi meg valaki, azoknak a halálát én is akarnám, és lehet, hogy elő is tudnám idézni. Nem tehetnék mást, különben elsorvadnék a bánatban. Ha nem igaz, akkor mélyen csalatkozom az egyházban. De akkor a kultúránk csírája botránkoztat meg engem. Hazugságra épülne minden? Minden egyes templom? A templomok erős bástyák a szövedékben, kiindulási pontok, amelyeket folyton leporolnak, és általában nem hagynak leromlani. És akkor még manipulálni is kell az embereket? Megőrjíteni őket, hogy higgyenek? Ez emb...

- Milyen szép nyakláncod van, gömb alakú? - Igen, a gyerekeim vették nekem. Van rajta egy kis ékkő és egy nagyító. Magamnak nem vettem volna meg, de tőlük szívesen elfogadtam.